Kutatók és a közönség képzeletét egyként izgatja évszázadok óta, hogy kik is voltak őseink.
Részletek a HVG nov. 19-i ismertetőjéből
A halszagú atyafiságot, a finnugor eredetet nehezen megemésztők vadabbnál vadabb magyarázatokkal örvendeztetik meg a nagyérdeműt. ....A szenzációs magyarázatok azonban ritkán vesznek figyelembe tudományos tényeket és játékszabályokat, illetve azt az aprócska körülményt, hogy a nyelvi, illetve a genetikai eredet a sokszor nem esik egybe. És főleg, hogy a nép vagy a nemzet történeti konstrukció, a mai értelemben vett nemzetfogalom pedig a XIX. század terméke, genetikailag pedig értelmezhetetlen....
Különös, de egy apró sejtszervecskének, a hosszú együttélés alatt „humanizálódott” baktériummaradéknak, a sejtmagban megbúvó mitokondriumnak köszönhetjük, hogy viszonylag egyszerűen kimutathatóak a típusos területi különbségek. Ugyan az emberi genomnak csak töredéke található meg benne
(mindössze 37 darab gén a sejtmag mintegy harmincezréhez képest), de az legalább egyszerűsége miatt jól leírható. Az azonos mutációkat tartalmazó nukleotidsorozatokat nevezik haplotípusoknak (haploid = egyszerű), ezek alapján azonosítják az archeogenetikusok a haplocsoportokat, Európában hetet, amelybe a kontinens népességének 95 százaléka tartozik.
Lipták Pál félévszázados történeti embertani (fizikai antropológiai), tehát nem genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a X. századi magyarországi embercsontoknak csak a 16,7 százaléka tartozik a mongoloid és az europo-mongolid rasszhoz. A mostani, csontokból végzett genetikai vizsgálat igazolni látszik a korábbi eredményeket, és szinte kísértetiesen ugyanezt az arányt mutatja. A 68 honfoglalás kori mintának csak a 16,2 százaléka képvisel ázsiai vonalat, a maradék 83,8 százalék európai haplocsoportba tartozik.
Nincs ezen tulajdonképpen mit csodálkozni, mert őseink vándorlásának utolsó nagy ugrása, a honfoglalás előtt ötszáz évig már Kelet-Európában éltünk, ahol a bronzkortól meghatározó az indoeurópai (régebbi nevén indogermán) népelem.
De hát akkor mi van az egyhetednyi keleti eredetű génekkel? – kérdezhetik. Nem lehet, hogy azok lennének az „igazi magyar” gének? Nem valószínű. A kutatók arra figyelmeztetnek, egyáltalán nem biztos az sem, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal a nyereg alatt puhított ázsiai géneket, mert azok a korábbi, keletről nyugatra irányuló népmozgások során is megérkezhettek a Kárpát-medencébe. Sőt a népvándorlások korában a génvándorlás iránya olykor fordított is lehet. Bálint Csanád, a Régészeti Intézet igazgatója példákkal igazolja, hogy a nép- vagy génkeveredés a történelem magától értetődő, lényegi jelensége. Így például az egyik időszámítás kezdete körüli időből származó ázsiai hun temető halottjainak a 11 százalékát európai gének jellemzik – nem másutt, mint Mongóliában.
Aki nyílegyenes, töretlen ívű históriának szeretné látni a magyar nép genezisét, valószínűleg elégedetlen a szaktudósok eredményeivel, s persze továbbra is ragaszkodhat fantazmagóriáihoz. Illúzióink nincsenek, mítoszainkhoz, legendáinkhoz kapaszkodni szoktunk körömszakadtig.
Aki viszont kedveli a szövevényes, életteli történeteket, bátran vidulhat. Mert mitől is lenne kevésbé érdekes és felemelő egy találkozásaiban, kapcsolataiban formálódó, a változásokhoz eredményesen alkalmazkodó nép története, mint egy „saját (genetikai) tisztaságát” megőrzőé? Míg az előbbi testestül-lelkestül megmarad, addig az utóbbinak meg – már ha egyáltalán valami – csak az emléke él tovább.
(Magyar Tudomány, 2008/10)
Zádori Zsolt ismertetése
